Korán reggel kattognak a fogaskerekek

by ralphbijker

Fehér Sólyom nagypapánál, ébredéskor:
-Nagypapa, tudod mi szeretnék lenni?
-Nem, mi szeretnél lenni?
-Fogaskerék.
-És miért szeretnél fogaskerék lenni?
-Mert azok egymásba kapszkodnak.
-Te kibe szeretnél kapaszkodni?
-Kabócába (idősebb testvére).

Én elolvadtam.

Azt hittem túl vagyok rajta...

...de tévedtem. Csak el kellett olvassak egy hasonló sztorit és előtörtek az érzelmeim, indulataim. Nem tudom mitévő legyek... Keresem hol rontottam el a dolgokat. Idén már csak 2 gyermekem tanul itthon, és nem azért mert a nagyobbak már befejezték volna az iskolájukat, nem azért mert visszavágytak volna, egyszerűen csak túl nagy volt a külső nyomás rajtuk és rajtam is.
 Ha valaki ma egészséges gyerekeket akar otthon tanítani Magyarországon, hát fel kell kötni az alsóneműt. Mást se csinálsz, csak mész szembe az árral. Támogatást legfeljebb a házastársadtól kapsz, meg egy kis lelkierőt gyűjthetsz a neten. Én nem vagyok egy küzdő típus, mégis egy éven át küzdöttem a gyerekeimért, aztán kénytelen voltam belátni, hogy ez így nem mehet tovább. Az egy év letelte után idegroncs lett belőlem és jó úton haladtunk arra, hogy a gyermekeimből is azt csinálok. Az utolsó hetek, "otthontanulás" címen már csak hajszából állt. Én voltam a hajcsár a gyermekeim a vadak. Mindezt azért, hogy megfeleljünk az iskolai elvárásoknak. Sokat nyeltem, és elfogadtam (ill. megpróbáltam elfogadni) a tanárok hozzáállását, hozzánkállását, de mindig azt éreztem, be akarják bizonyítani, hogy mi erre nem vagyunk képesek...
 És valóban, beletört a bicskánk. Persze akadtak kivételek, sőt olyanok is akik abszolút nem értettek egyet az otthonoktatással, ennek ellenére segítő szándékkal fordultak felénk. Így az önbecsülésemet nem sikerült teljesen elvesztenem. Fehérsólyom elsős tanítónénije, aki sajnos azóta nyugdíjba ment, tartotta bennem a lelket, és annyi dícséretet kaptunk, hogy fel sem merült bennem, hogy vele kapcsolatban is feladjam. Az is igaz, vele könnyebb volt itthon, mivel nem voltak iskolai tapasztalatai, és még nem szokott hozzá, hogy "Ha majd a tanár elszórakoztat, vagy eléggé érdekessé teszi az órát akkor majd a figyelmemre méltatom." Szinte hihetetlen volt és mind a mai napig az, hogy magától akar(t) tanulni. Komolyan, néha le kell beszéljem a tanulásról, hogy kimenjen az udvarra játszani.
Az ötödikes Kabóca most, két év itthontanullás után jutott el odáig, hogy érdekes az amit tanul, amiről tanul, és kíváncsi, és tudni akarja hogyan működik a belsőégésű motor, és virágos kertet ültet, és fadeszkából, működő kőhajítót készít és mindezt együtt élvezzük.

Manó, aki kudarcaink ellenére sem akart visszamenni az iskolába, ezt azzal "bosszulta meg", hogy nem tanult. Ő meg, be akarta bizonyítani, hogy igenis tudunk otthon tanulni, ahol, eltekintve az utolsó néhány héttől, nem fájt a gyomra. Amivel mellesleg, hiába jártunk különböző kivizsgálásokra, nem találtak semmit. Míg végül doktornéni mondta, hogy az ilyen korú (10-12 éves) fiúknál gyakori, hogy a stressz így jelentkezik, csupán szerette volna kizárni, hogy nincs-e bármi más a háttérben. Nem volt. Csak az iskola, a végén pedig a vizsgák, amiket most nem részleteznék. De sikerült elérni az iskolának (helyesebben a tantestület néhány tagjának), hogy először 2 hetente, most már nem emlékszem pontosan, de 8-10 tárgyból vizsgázzon a hetedikes fiam, majd, mivel ezt kissé megeröltetőnek találtam, "mindössze" heti 5 ill. 6 tárgyból kellett vizsgáznia. (Még középiskolában is maximum napi 3 dolgozatot írhatnak.)
Aztán voltak tanárok akik úgy gondolták nekünk otthon túl sok szabadidőnk lenne, ezért dupla mennyiségű anyagot kértek tőlünk számon. Őszintén erről én sokáig nem tudtam, amíg egyik kis barátjuk, osztálytársuk, nálunk nem aludt néhányszor...
 Én csak nyeltem, és a keserűség csak nőtt bennem. Úgy éreztem tehetetlen vagyok. Senki nem állt mellettünk, senki nem volt aki segítsen. Ezt a harcot egyedül kellett megvívni, és csúnyán elbuktam. Később sikerült más otthonoktató családokkal beszélgetnünk, akiktől rengeteg bátorítást kaptunk, de addigra már eldőlt, hogy a két nagy biztosan visszamegy az iskolába. Kabócán még gondolkoztunk. Azt hiszem hogy végül helyesen döntöttünk, hogy itthon maradt.
Nem váltottunk iskolát, de az iskola arculata erősen megváltozott. Ennek ellenére, nincs teljes békességem, hogy a nagyokat visszaküldtük az iskolapadba... A problémák nem múltak el, csak kevesebbet látok belőle, de újra és újra görcsbe rándul az én gyomrom is, amikor hallom Slami és Manó beszámolóit.
Ezt a blog bejegyzést Virág "ihlette". Teljesen felkavart a hasonló történetük. Itt igazságtalanság történt. Én pedig ki akartam írni magamból a mienket.
Annyira hálás vagyok Istennek, hogy Ő akkor is mellettem áll, amikor senki; és még az sem zavarja, ha netalán rossz úton járnék. Annál nagyobb igazságtalanság ami Vele történt, még nem történt senkivel, és nem is fog. Mellette ez a történet egy porszemecskévé törpül, mégis ez a porszem sokáig tudja szúrni a szemünket. De hiszem, hogy Ő megadja nekünk azt a békességet amit megígért. Akkor, majd ha elolvasok egy felkavaró történetet, nem a régi indulataim törnek elő belőlem, hanem az Úr, minden értelmet meghaladó békessége, aminél nincs nagyobb hatalom.

Apai érzék

Internet szárnyain megy az üzenet apának:
"Bekapcsolod azt a zenét amiben egy kézidobos meg egy gitáros van (daparadabbab bim birabbam tik bim bam)?"
...és bekapcsolta

Ha valakit érdekel, erről a zeneszámról volt szó:
Jonas Hellborg, Shawn Lane és V. Selvaganesh: Savitri c. száma a Good People in Times of Evil c. koncertfelvételről.

Motiváció

Lassan egy éve teljesen hiányzik. Semmi, de semmi kedvem nem volt írni. A keserűség gyökeret vert a szívemben. (Oh, ezt nagyon szépen írtam... Csöpp, csöpp. Csepeg a nyál. Elmerengek... Romantikus hangulatba kerültem. Mit tesz egy kis gyertyaláng az ebédlőasztalon, egy borongós őszi délutánon...? Csak az javít a helyzeten, hogy nem vagyok eredeti. Lásd: Biblia, Zsidókhoz írt levél 12. fejezet 15. vers.) A keserűségen már túltettem magam. Az oka: mindegy. Az írást talán újra kezdem. Az oka: "megnőtt" a motivációm. Ezt egy egyszerű kis példán rögtön elmagyarázom:
Ha az embernek leánygyermeke születik és az történetesen Isten segítségével felcseperedik, akkor e leányból épp olyan felnőtt hölgy lesz, mint társadalmunk bármely más felnőtt nő tagja. Vagyis rendkívül kíváncsi. Ennek okán az ifjú hölgy kíváncsiságát kielégítendő, beleolvas édesanyja féltve őrzött elektronikus naplójába, pontosan tudván, hogy más személyes irományába az illető engedélye nélkül nem nézünk bele. Eme tudást azonban a kíváncsiság teljesen felülbírálja, majd új meggyőződésekre juttatja el az ember lányát. Ami, példának okáért, a következő párbeszédhez vezethet:
-Anya írod még a blogod?
-Nem, már régen abbahagytam.
-De miért?
Kifogyhatatlan érvek felsorakoztatása után, leánygyermek őszinte sajnálkozásának ad hangot:
-Kár.
-Miért? Neked nem mindegy?
-Szerintem folytatnod kellene.
-Talán egyszer...
-De olyan jó, amiket írsz!
-Tessék?!
-Csak a múltkor egy kicsit beleolvastam, tudod amikor éppen te is belenéztél...
-?
-Na jó, egyet végig olvastam.- feleli enyhe pírral.
-?
-Csak egy párat... de nagyon tetszett. Írjál még! -bíztat, most már fülig vörösen.

Nos, ha megnő egy leány, vele nő a motiváció is. Az én csöppségemből is ifjú hölgy lett. ;)

A nagylány

Sokszor elkeseredem, mert nincs elég segítségem. Sógornőm szerint tényleg nincs.
Tegnap Slami viszont fantasztikus volt. Férjem és én voltunk a "Házas randi" vendéglátói. (Ez havonta egyszer, házaspároknak egy kis feltöltődési lehetőség, az Ige alapján.) A vendéglátás pedig takarítással, pakolással, sütés-főzéssel együttjáró, örömteli feladat.
Csodás pénteki nap állt mögöttem. Egész nap csak vásároltam... pótolván a több heti elmaradást: üres hűtő, bokalengető nadrágok, szűk cipők, lyukas, kicsi zoknik, stb. Takarítás? Majd később! Mivel nálunk, nem annyira elképesztő módon, minden a feje tetején állt, a pakolással elment az este.

Slami még délután szólt, hogy szeretne szombaton, A Házas randi napján, a barátaival elmenni. "Ők már meg is beszélték..., és ugye elengedem?" Mivel igen ritkán adódik, hogy együtt legyen a barátaival, elengedtem...volna... Kiderült, hogy nem délutáni csacsogásra gondoltak, hanem már reggel kilenckor találkoznának. Én azonban nagyon számítottam Slami segítségére. Bár nem terveztem különleges vacsorát a délutáni alkalomra, de 20-30 ember megjelenésére számítottunk, ami 10-15 étkezésre mindig kész, felnőtt férfit jelent, plusz életük párját. Tehát még a szendvics készítés is emberes feladatnak ígérkezett. A takarítás még szintén váratott magára.

Két legyet egy csapásra:

A kreatív, szuperhős nagylány erre körbetelefonálta barátnőit, hogy mi lenne ha egy fél órával hamarabb találkoznának...
Az eredmény? 9-kor már tíz szorgos, vidám kéz készítette a szendvicseket, nekem csak a kezük alá kellett dolgoznom.
Végül legyeket mégsem csapkodtunk, de ez nem ronthatta el kerek jó kedvünket. ;)

Hálás vagyok Istennek, hogy ilyen csodás pillanatokat hoz az életembe. Erre a felajánlásra és örömteli segítségre mindig meleg szívvel fogok gondolni, emlékezni...őőőőőő. Ühüm. Úgy értem, amikor újra olvasom ezeket a sorokat, majd melegség tölti el a szívem! Efelől nincs kétségem.

Jegyezd le, megéri!

Biztos vagyok benne, hogy fontos lejegyezni azt amikor valami jó történik velünk. Ha a dolgok rosszra fordulnának, vagy nem a terveink szerint alakulnak, legyen egy olyan emlék ami átlendíthet a holtponton. Mindenkinek vannak jó napjai, pillanatai. Ezekre a mérföldkövekre amikor visszatekintünk tudjuk, hogy megérte, megéri. Megéri nevelni, tanítani, szeretni, befektetni a gyermekeink életébe.

     Szeretettel: