Most olvastam Angéla honlapján egy nagyon érdekes cikket a szótlanságról (itt).
Nekem az ellenkezőjéről is vannak tapasztalataim. Mindenki másképp csinálja...
Egy vasárnapi iskolában tanítok és van néhány gyerek aki valóban nehezen szólal meg. Náluk biztosan kipróbálom még a hétvégén Angéla játékait. Bár az a tapasztalatom, hogy egy idő után, miután feloldódtak, inkább nehezen maradnak csendben. :-) Azt hiszem ez a jobbik eset.
Érdekes volt ahogy olvastam a bejegyzést, a 11 éves lányom épp egy óvódás kori rossz emlékét mesélte el. Felismerte, hogy apa volt a mikulás egy mesedarabban. Hihetetlen, hogy milyen sokáig képesek vagyunk őrizgetni félelmeinket, rossz érzéseinket, és nem merünk róla beszélni, mert félünk, hogy milyen "szörnyűség" következik ha erről beszélünk. Emlékszem, én sem mertem elmondani a rémálmaimat, mert féltem, hogy akkor valóraválnak. Pedig milyen jó kibeszélni a félelmeinket, ez már fél megoldás.
Amint már fent említettem, van egy másik módja a "nem kommunikálásnak". A szívem összeszorul, mikor látok egy olyan gyereket, aki magába fordul, pedig látom rajta, hogy volna mit kibeszélni. Vannak azonban olyan gyerekek is akiket látva, hallva a bicska kinyílik az ember zsebében. Nekem jutott ilyen is, olyan is. Ez utóbbi a rendbontó, nehezen kezelhető fajta. Annyival jobb talán, hogy az ilyen gyerekek felhívják magukra a figyelmet, és kénytelen velük foglalkozni a tanerő. A legtöbbször persze nem a megfelelő módszerhez nyúlnak.
Középső fiam az óvodában problémás gyerek volt. Sajnos a pedagógusok személyes támadásnak vették fiam viselkedését. Én nem is értettem mi a problémájuk, mert itthon, soha nem volt vele ilyen gond. Állandóan bohóckodott, megzavarta még az áhitatot is, hiába engedték meg, hogy csendben játszon, míg a többiek leültek történetet hallgatni. Pszichológushoz küldték, (2-nél is voltunk,) kiderült, hogy nem pszichiátriai eset. Egy barátnőm ismert egy megbízható nevelési tanácsadót, akihez elvittük a fiunkat. Megállapították, hogy vannak területek ahol ugyan évekkel előrébb tart mint társai, pl. 4 évesen olvasott (magától tanult meg, én is alig hittem el), más területen, meg teljesen le volt maradva az átlagtól, nem értette meg pl. az összetett mondatokat. Ha mondjuk ezt mondták neki: Fogd meg a tollat, és tedd a helyére!", akkor megfogta a tollat, és... kínjában bohóckodni kezdett, mivel túl sok volt az infó. A mondat második fele valahol eltűnt számára az éterben. Szerencsére az óvónénik hajlandóak voltak együttműködni, és láss csodát a probléma teljesen megszűnt, amint tőmondatokban kapta az utasításokat. Pszichológia helyett fejlesztő tornára jártunk. ;-)
Ha egy gyerek sokat bohóckodik, az szinte biztosan a zavar jele. Hangosan is el lehet rejteni a valódi érzelmeinket. Érdemes utánajárni mi lehet az oka a vicces viselkedésnek. De gyakran csak nem kapnak elég figyelmet. Ez egy ötgyerekes családban néha bizony előfordul. :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése