Cukiságok

Avagy hogyan tálaljuk szüleinknek, hogy fürödni szeretnénk, amikor nincs rá idő.
Este 8 óra. Manó(12) és B.(12) a kádban ülnek.
Fehér Sólyom(5):
"Apaaa! Manó és B. azt kérdezik, hogy fürödhetek-e velük."
Nos, kicsi az esély arra, hogy két 12 éves fiú ilyen kívánsággal állna elő. Az esélyek még inkább romlanak annak ismeretében, hogy Fehér Sólyom a fürdőszoba közelében sem járt ez idő tájt. Csavaros, nem? :D

Szótlanság vagy bohóckodás

Most olvastam Angéla honlapján egy nagyon érdekes cikket a szótlanságról (itt).
Nekem az ellenkezőjéről is vannak tapasztalataim. Mindenki másképp csinálja...
Egy vasárnapi iskolában tanítok és van néhány gyerek aki valóban nehezen szólal meg. Náluk biztosan kipróbálom még a hétvégén Angéla játékait. Bár az a tapasztalatom, hogy egy idő után, miután feloldódtak, inkább nehezen maradnak csendben. :-) Azt hiszem ez a jobbik eset.
Érdekes volt ahogy olvastam a bejegyzést, a 11 éves lányom épp egy óvódás kori rossz emlékét mesélte el. Felismerte, hogy apa volt a mikulás egy mesedarabban. Hihetetlen, hogy milyen sokáig képesek vagyunk őrizgetni félelmeinket, rossz érzéseinket, és nem merünk róla beszélni, mert félünk, hogy milyen "szörnyűség" következik ha erről beszélünk. Emlékszem, én sem mertem elmondani a rémálmaimat, mert féltem, hogy akkor valóraválnak. Pedig milyen jó kibeszélni a félelmeinket, ez már fél megoldás.
Amint már fent említettem, van egy másik módja a "nem kommunikálásnak". A szívem összeszorul, mikor látok egy olyan gyereket, aki magába fordul, pedig látom rajta, hogy volna mit kibeszélni. Vannak azonban olyan gyerekek is akiket látva, hallva a bicska kinyílik az ember zsebében. Nekem jutott ilyen is, olyan is. Ez utóbbi a rendbontó, nehezen kezelhető fajta. Annyival jobb talán, hogy az ilyen gyerekek felhívják magukra a figyelmet, és kénytelen velük foglalkozni a tanerő. A legtöbbször persze nem a megfelelő módszerhez nyúlnak.
Középső fiam az óvodában problémás gyerek volt. Sajnos a pedagógusok személyes támadásnak vették fiam viselkedését. Én nem is értettem mi a problémájuk, mert itthon, soha nem volt vele ilyen gond. Állandóan bohóckodott, megzavarta még az áhitatot is, hiába engedték meg, hogy csendben játszon, míg a többiek leültek történetet hallgatni. Pszichológushoz küldték, (2-nél is voltunk,) kiderült, hogy nem pszichiátriai eset. Egy barátnőm ismert egy megbízható nevelési tanácsadót, akihez elvittük a fiunkat. Megállapították, hogy vannak területek ahol ugyan évekkel előrébb tart mint társai, pl. 4 évesen olvasott (magától tanult meg, én is alig hittem el), más területen, meg teljesen le volt maradva az átlagtól, nem értette meg pl. az összetett mondatokat. Ha mondjuk ezt mondták neki: Fogd meg a tollat, és tedd a helyére!", akkor megfogta a tollat, és... kínjában bohóckodni kezdett, mivel túl sok volt az infó. A mondat második fele valahol eltűnt számára az éterben. Szerencsére az óvónénik hajlandóak voltak együttműködni, és láss csodát a probléma teljesen megszűnt, amint tőmondatokban kapta az utasításokat. Pszichológia helyett fejlesztő tornára jártunk. ;-)
Ha egy gyerek sokat bohóckodik, az szinte biztosan a zavar jele. Hangosan is el lehet rejteni a valódi érzelmeinket. Érdemes utánajárni mi lehet az oka a vicces viselkedésnek. De gyakran csak nem kapnak elég figyelmet. Ez egy ötgyerekes családban néha bizony előfordul. :-)

Öko-mami hajat mos, már megint

...és még nincs vége. Hiába, a festett haj kezelése bio módszerekkel... Hát, nekem eddig nem jött be, de nem adom fel. Legutolsó kísérletem (szó szerint) csúnyán kudarcba fulladt.
Mikor a mósódiós, saját készítésű sampont használom a hajam teljesen összeáll, és másnap ragad a kosztól, mert olyan mint egy porszívó, minden por beleragad. Gondoltam kitartó leszek hátha egy idő után lekopik a vegyszer a hajamról,...de nem és nem. Mivel általában itthon vagyok, rajtam kívül senkit nem zavar az összeállt hajam. Még jó hogy hideg van, így ha ki kell mennem emberek közé, sapkát veszek. :)
A múlt héten azonban elkerülhetetlen volt, hogy a sapkámtól megszabaduljak, mégpedig mások szeme láttára. Ennek okán, bár előző nap mostam hajat, hogy a délutáni vendégségen szalonképes legyek, a samponommal reggel újra neki estem a hajamnak... Hiba volt. Olyan lett a fejem mintha rengeteg technokol ragasztót nyomtam volna rá. Máskülönben nem állok hadilábon a technokollal, például papírt nagyon jól lehet vele ragasztani, de valahogy a hajamon nem mutatott olyan jól ez a ragacs. Bár meggyőződésem, ezzel is kiválóan lehetett volna akár kerámiát is ragasztani, most viszont nem ez volt a cél.
Hmm, lehet hogy egyszer kipróbálom, és készítek házilag egy erős ragasztót. Nem kell hozzá más, csak egy kevés szintetikus hajfesték és mosódiólé. Azért ez elgondolkodtat, vajon mit kentem a hajamra eddig.
Mit tehet ilyenkor az ember? Hát először is kitör rajta a pánik, majd gondolkozni kezd. Az első gondolatok a menekülés körül forognak: "Nem megyek sehova. Kellene egy jó indok, mondjuk hirtelen beteg lettem. Nem jó, mert néhány perce telefonáltam, hogy jól vagyunk mindannyian, és délután feltétlenül ott leszünk..." Aztán még néhány remek ötlet jut az eszünkbe, amit sorban el is vetünk. "Hiszen a gyerekeknek is megígértem..." Az ígéret pedig szép szó, és én nem szeretek mellébeszélni. Nincs menekvés, menni kell. Ismét kitör a pánik. De így?! Még a kezemről sem tudom leöblíteni, csak szappannal... Heuréka!!! A szappan! Ha a kezemről leszedi ezt a ragacsot, talán a hajamra is jó lesz. Kezd helyre állni a lelki egyensúly. És valóban, a szappan segít. Még jó hogy van házi készítésű szappanom, abban csak a lúg szintetikus.
Végül csodás hajjal távoztam a fürdőszobából. "Amíg lehet így hagyom." döntöm el gyorsan magamban. Kísérletezni ráérek később is. :)
...és már tudom is, hogy hogyan. De erről majd legközelebb. :D

Tapasztalat útján tanulunk

Nemrég meghallgattam egy keresztény előadást gyereknevelésről (az ACSI-tól, vagyis a Keresztyén Iskolák Nemzetközi Szövetségétől jöttek előadók ). Mivel az előadás igen rövid, 1 órás volt, elsősorban az alapokról beszéltek. János evangéliuma 3. fejezet, 16.vers: "Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz ő benne el ne vesszen, hanem örök élete legyen." Ez a teljesen önzetlen szeretet az alapja a nevelésnek (és az egész életünknek). Ezt a szeretetet csak akkor vagyunk képesek továbbadni gyermekeinknek, ha mi már elfogadtuk Istentől. Szó volt még arról, hogy milyen erényeket szeretnénk látni gyermekeinkben (amik gyökeresen ellentmondanak a mai világ "értékrendjének", ha egyáltalán létezik még ilyen). Ezeknek az összefoglalása található Pál, Galatabeliekhez írt levelében, az 5. fejezet, 22. és 23. verseiben: "A Lélek gyümölcse pedig: szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás." Most már elárultam honnan kellene indulnunk(János3:16), és hogy hová szeretnénk eljutni(Galata5:22,23), még csak azt volna jó tudni, hogy hogyan tehetjük meg ezt az utat. Ez a könyv, amiről az előadáson is röviden beszélgettünk, segítséget nyújthat: Chapman, Gary & C., Dr. Ross: Gyerekekre hangolva. A könyv interneten is megrendelhető itt. (Most 20% kedvezménnyel. :) A reklámhoz semmilyen érdekeltségem nem fűződik, de szerintem érdemes elolvasni, és megismerni gyermekünk szeretetnyelvét. )
Az előadás végén ajándékba kaptunk egy listát, hogy hogyan tanulnak tőlünk a gyerekeink. Saját tapasztalataimat hozzátéve, egy kicsit átalakítva adom közre.

A gyermekek tudásukat elsősorban tapasztalat útján szerzik:

Ha kritizálják őket, megtanulják, hogy értéktelenek.
Ha ellenségesek velük, megtanulnak visszavágni.
Ha kigúnyolják őket, megtanulnak bezárkózni.
Ha megszégyenítik őket, megtanulnak gyűlölni.
Ha elfogadják őket olyannak amilyenek, megtanulják, hogy értékesek.
Ha bátorítják őket, megtanulnak bízni.
Ha dicsérik őket, megtanulnak másokat értékelni.
Ha méltányosak, igazságosak velük, gerincességet tanulnak.
Ha biztonságot kapnak, őszinték lesznek.
Ha elismerik őket, megtanulják szeretni önmagukat.
Ha barátsággal befogadják őket, megtalálják a szeretetet.

A fenti lista, kicsit kicsinosítva, letölthető innen.

A biztonságról eszembe jutott még valami. Az előadó egy keresztény házaspár volt. Az előadás után a férj hozzáfűzött még egy fontos megjegyzést: mivel a kisgyerekek én-központúak, vagyis azt gondolják, hogy minden attól függ, hogy ők mit tesznek, vagy mondanak, ezért nagyon fontos, hogy a szülők szeressék egymást, és ezt a gyerek is lássa, érezze, tudja.
Ha most úgy érzed, hogy már annyi mindent elszúrtál, vagy épp romokban hever a házasságotok, szeretnélek azzal bíztatni, hogy Istennek semmi sem lehetetlen. Aki halottakat támaszt fel, az a te kapcsolataidat is képes új élettel megtölteni. Ha egyedül neveled a gyermekedet, hiszem, hogy Isten melletted is ott lehet, ha te is akarod, és csodákat képes tenni a ti életetekben is. Ha pedig nincs gyermeked akit nevelsz, akkor minden tiszteletem a tied, hogy idáig végig olvastad a bejegyzésemet. ;) Remélem neked sem volt teljesen haszontalan amit írtam!

Játék az autóban

Találtam egy jó kis játékot: "Kaukktojás". Nem kellenek hozzá eszközök, bármely korosztály játszhatja, akár együtt is. Nem kell hozzá más, csak egy közös téma, például egy nemrég tanult bibliai történet, de bármi megfelel, amiről a résztvevőknek van valamilyen ismerete. Jó, ha van egy játékvezető, aki a vitás kérdésekben döntést hoz, de nem feltétlenül szükséges. A játék menete a következő:
Körben ülünk. Sorban, minden játékos mond egy szót, ami az adott témához kapcsolódik, vagy az adott történetben szerepel. Ha valaki nem odaillő szót mond (pl. a játékvezető, szándékosan), akkor a többieknek azt kell kiáltaniuk, hogy "Kakukktojás!". Versenyezhetünk is, hogy aki nem odaillő szót használ, vagy olyan szót mond ami már elhangzott, az kiesik. A nagyobbaknak lehet nehezíteni, ha bizonyos szavakat nem használhatnak (pl. a történet szereplőinek a neveit).

Utazás közben:

Azért tetszik ez a játék, mert útközben is nagyon jól lehet játszani, még az autóban is, de felhasználható a tanulásban ismétléskor, vagy egy anyag elmélyítésekor. Most ilyen autóban is játszható játékokat gyűjtök, mivel sokat utazunk. A repertoár pedig sajnos igen szűk: Kő, papír, olló; Barkóba; Fekete, fehér, igen, nem... no és persze a "Keress 3 madárfészket, 2 rózsaszín autót, stb.!" Hirtelen más nem jutott az eszembe.
A gyerekeim nagyon fantáziadúsan töltik el az idejüket a hosszú órák alatt az az utóban, de néha elfajulnak a játékok, vagy csak jó lenne valami értelmesebb dologgal eltölteni az időt bugyutaságok helyett, ami gyakran végződik sírással, ilyen-olyan okok miatt.

Ha valakinek van ötlete, és szívesen megosztaná velem annak nagyon örülnék. "Várótermi játékok" is érdekelnek (1-2 gyerek, +1 anya, hozzá kevés vagy semmi kellék)!

fotó innen

Így csinálják a profik

Ki a profi? És mit csinál?
Türelem, mindjárt ennek is a végére járunk.
Az egész úgy kezdődött, hogy megjött a hidegfront, amire köztudottan, mindenesetre családunkban ez igen közismert dolog, a kisgyermekek nagyon érzékenyek. Az anyukájuk méginkább. :)
Inkább azt kellett volna írnom, hogy az anyukákat, akik otthon vannak pici gyermekeikkel, igen érzékenyen érinti a gyermekük frontérzékenysége. Ugyanis amikor jön a front, és szerencsésebb esetben anyuka nem kap migrént és sehol nem nyilall a fájdalom, az egyébként nagyon nyugodt gyermekük kezd izgágává, vagy ne adj isten, hisztissé válni. Ez az egyébként nem túl lassú folyamat, a csúcspontját általában az esti lefekvéskor éri el. Természetesen minden eset egyedi, de nálunk ez a bejáratott módi. Jön a front, gyerek már rosszul ébred, sír, nyűgös, semmi nem felel meg. A ruha túl szűk, túl nagy, túl ruha; a reggeli túl hideg, túl meleg, túl korán kapta, és még mindig nincs kész a tea, ami aztán túl forró és íztelen, de amint megfelelő hőmérsékletű lesz gondosan magára önti kis frontérzékeny gyerekünk. (A gyengébb idegzetűek ekkorra már túl vannak valamilyen szokásos fegyelmezési procedúrán, aminek hatása nem marad el, legfeljebb nem a várt hatást érjük el.) Itt még korántsincs vége a felsorolásnak, ez csak a lavina kezdete. Ez az a pont, ahol frontérzékeny gyerek érzékeny, de erős idegzetű anyukáját igen érzékenyen kezdi érinteni gyermeke viselkedése, és bár eddig aggodalommal kísérte végig a gyermekben lejátszódó folyamatokat, hátha beteg ez a gyerek, valami komoly baja lehet, ha ilyen rosszkedvűen ébredt..., most azonban az aggódó és gyermekének minden rezdülésére érzékeny szülő elkezd gyanakodni... lehet, hogy a gyereknek kutya baja,... lehet, hogy csak valami rosszat álmodott ez a kis édes,...vagy lehet, hogy nekem van rossz napom. Ez utóbbit, már teljes biztonsággal megállapíthatjuk, nem ez lesz az a nap, amit örömmel fogok emlegetni a jövőben. :( A lavina beindul és magával sodor mindent, a tányért, a poharat...és az igen érzékeny anyukát is (ha van, a testvéreket is). A délutáni alvást, mint a Messiást, úgy várjuk. Csemeténk természetesen nehezen, vagy egyáltalán nem alszik el, ha mégis, épp csak annyit, hogy anyának sikerüljön összetakarítani a romokat, s mikor fáradtan lerogyna, felcsendül a gyereksírás. A fáradságtól fásultan megpróbáljuk figyelmen kívül hagyni a figyelmeztető "lövéseket", hátha még visszaalszik, legbelül azonban tudjuk, ez csak illúzió. A pihenésnek vége. Odavánszorgunk ordító gyermekünkhöz, és jó anyaként megpróbáljuk megvigasztalni. Hibát hibára halmozunk, gyermekünk azonban nem vét el egyetlen helyzetet sem, lő és célba talál. Profi. Innentől kezdve a "markában tart" minket. A megtört anya "kiszolgáltatott helyzetbe került", egy profival szemben. :) A harc egyenlőtlen, és szinte teljesen esélytelen.
Visszakanyarodva, a mi hidegfrontunkhoz, mi pont egy ilyen, az előbb említett naphoz hasonló, "kellemesnek" ígérkező nappal néztünk szembe. A lavina magával sodort, és talán eszembe se jutott, hogy kiutat keressek. Kívülről vártam a segítséget, de az váratott magára. Férjem este, fáradtan jött haza, ráadásul dolgozni szeretett volna, úgyhogy a többi gyerek lefektetése, a vacsora, és az egész esti program rám maradt, amit hősiesen el is végeztem. Egyedül frontérzékeny Tündérkémmel nem tudtam zöldágra vergődni, pedig már nagyon fáradt lehetett. Csak ugrált a kiságyban és hangosan kurjongatott hozzá. Megszoptattam, hátha lenyugszik, de öt perc múlva már ismét ugrálni, s hancúrozni kezdett. Hát ez mégsem járja! Apa nem tud dolgozni, többi gyerek nem tud aludni. Apa kijött. Előfordult már máskor is, hogy mellettem nem, de Apa mellett azonnal elaludt. Ezúttal nem hatotta meg Apa közelsége sem, se Apa szigora, (mert Apa tud ám szigorú is lenni). A többiek legalább már aludtak. Ez azért is jó volt, mert be lehetett tenni Tündérkét, aki inkább most egy boszira hasonlított, a kiságyába. Előbb-utóbb csak elalszik. Ebben volt is valami igazság, és nagy reménység, :) mindössze azzal a hangerővel nem számoltunk, ami Tündérke torkán kifért. Többször próbáltam csitítgatni, de csak nagyon átmeneti sikerekkel számolhattam. Amíg a szobában tartózkodtam nyugalom honolt mindenhol, de amint kitettem a lábam, mint a keljfeljancsi, Tündérkém talpra ugrott és kezdődött előről minden. Végül feladtam. Sajnos úgy tűnt, a hidegfront és Tündérke esti műsora nem hagyta hidegen férjemet sem, aki eldöntötte, hogy márpedig most véget vet ennek a "randalírozásnak". Így sem dolgozni, sem aludni nem lehet. Most majd megismeri Tündérke is, milyen az atyai szigor. Azt hiszem jobb lett volna, ha a nap folyamán, már sokkal korábban megismertettem volna Tündérkével az anyai szigort, de ez elmaradt, s már nem volt lehetőség a pótlásra. A felbőszült Apa úton volt... Tündérke már várhatta, mert az ágy végén állt és amint meglátta Apát, kikiabált hozzá: "Szia, csini!", majd fergeteges sebességgel lefeküdt. A felbőszült Apa, egy szempillantás alatt, a napon felejtett vajjá alakult és inkább befolyt, mint bement, Tündérke szobájába, aki teljes bizalommal és széles mosollyal fogadta hódolóját, azzal a biztos tudattal, hogy most kiveszik, s kiszabadítják a rácsok közül. Nem kellett csalódnia. Hódolója ölbe kapta, megmentette a kis tündérlányt, aki hálából szinte azonnal elaludt.
Azt hiszem, ezt a napot mégiscsak sokáig fogjuk örömmel emlegetni. :)
Aki nem hiszi, járjon utána!

Irány a strand!

Ezt a blogot végül is azért kezdtem írni, mert teljesen el voltam ragadtatva, milyen cukik a gyermekeim, és sajnos a családunkban nincs igazán vevő a témára. Nagyszülők leszámítva, de őket sem lehet állandóan ostromolni. Visszanézve, nem túl sok ilyen témájú bejegyzés született. Férjem szerint enyhén vitriolos a stílusom. Bocsi... Most eljött az idő, egy kis cuki történetre. Nem kell megijedni nem fog csöpögni a sziruptól.
Tegnap Fehér Sólyom nem ment oviba. Későn keltünk, autónk nem volt, esett az eső, Fehér Sólyom sem törte magát, hogy induljunk és nekem sem volt vágyódásom a hátamon egy 12 kilós gyerekkel, (mégha angyalka is az illető,) vagy babakocsival, amihez nincs esővédőnk, ernyővel a kezemben, 30 perces sétára indulni. Mellesleg elindulni babakocsival, esernyővel és még egy gyerekkel, akinek a kezét kell fogni, nem egyszerűen kivitelezhető feladat, de gyakorlott anyukaként már profi vagyok. Volt, hogy három alvó gyerekkel szálltam le a vonatról esőben. O.K., akkor azért kicsit eláztunk, az ernyőt már csak a karomra sikerült lógatni. (Szívesen adok tanácsot gyerekszállításban, ha valakit érdekel. :) ) Következő beruházásunk pedig egy normális esőkabát lesz. Hehe.
Nosza, nem mentünk sehova, csak Maradra. Nem bántuk meg, hogy így döntöttünk. Nagyon jó hely.
Először a nagy kedvenc került sorra a LEGO. Nem tudom, hogy van-e ennél jobb játék. Hamarosan megszülettek a mozgó karú polipok, rákok, kagylók és más tengeri állatok, majd az "Anya, mit eszik a polip?" típusú kérdések, aminek a felére nem is tudtam válaszolni. De hát erre való az internet. Rögtön megnézhettük a különböző herkentyűket, hogy hogyan festenek a valóságban. Ekkor jöttek a "Hű, ennek ekkora feje van?" típusú felkiáltások. Aztán hosszú csend. Fiam, Tündérkével a nyomában eltűnt az emeleten, tökéletesített néhány kagylót, majd lejött így: zokni, papucs, úszónadrág, pulóver, (nehogy megfázzon) úszósapka, úszószemüveg, kezében a törölközője, hátán a hátizsák, amivel tavaly jártunk úszni. (Sajnos az idén még nem volt alkalmunk elmenni, nem akartam túlterhelni a gyerekeket még egy különórával.) Fehér Sólyom viszont nem felejt, ő idén is jár uszodába, :) vagy strandra, ez nem volt teljesen világos, mert a törölközőjét leterítette a nappali padlójára, vagyis a fűre, ahol napozni fog. Felmászott egy ülőkére, az lehetett a trambulin, és halált megvető bátorsággal a "vízbe" ugrott, majd tempósan úszni kezdett, először gyors-, majd hátúszással haladt. Végül felkelt és a vízen járva távozott.
Az időrendet valahogy elkavarhattam, mert mindezek közben, talán az internetezés előtt ebédeltünk, és még alvás is volt, meg valamilyen fizikai kísérletet próbáltunk ki még a délelőtt folyamán, de nem sikerült. Talán ezért sem jutott az előbb az eszembe. Mindenesetre jó kis napot töltöttünk együtt a "strandon". Valóban úgy éreztem itt a nyár. :)

Hurrááá!? Itthon tanulunk.

!) Most már biztosan itthon tanulunk.
Szeptember óta foglalkoztat a gondolat, hogy nem jó ez így, lehetne másképp is csinálni. A gyerekek egy szuper keresztény iskolába járnak, csak sajnos nagyon messze van tőlünk (napi 2 óra utazás, brrr). Az iskolások reggel 7-kor elindulnak (feltéve, hogy a későbbi vonattal mennek, kockáztatva, hogy ha a vonat késik néhány percet, akkor ők is elkésnek),a különórák után pedig hazaindulnak. Ez, a pénteket leszámítva, amikor "már" 4-kor itthon vannak, annyit jelent, hogy este valamivel 6, illetve 6:30 után érnek haza. Most már rutinosan a kicsiket ilyenkorra lefürdetem, és meg is vacsoráztatom, a 3 nagy sorban megy zuhanyozni, ha szerencsénk van, mert apának sincs plusz munkája néha együtt tudunk vacsorázni. De tegnap például olyan későn értek haza, hogy Kabóca nem tudta elmesélni a napját, mert egyszerűen képtelen voltam rá időt szakítani, s mire felmentem a szobájukba, már mélyen aludt. Ennél azért "kicsivel" több időt szeretnék a gyerekeimmel tölteni.
Kérdezhetné valaki, hogy miért visszük ilyen messzire a gyermekeinket iskolába. Nem találhattunk volna egy nekünk megfelelőt a közelben? A válasz az, hogy lehetséges, de nem is kerestünk, történelmileg így alakult. ;)
Szóval, sok imádság után, hurrá! itthon tanulunk. Nincs reggeli rohanás, megbeszélhetjük kinek mi a panasza, öröme, bánata... Lesz idő a közös reggelire, vacsorára, együtt főzhetjük meg az ebédet. Elmehetünk múzeumokba, kirándulni, és még az úszás is beleférhet a heti rutinba. Alig várom, hogy elkezdődjön az otthonoktatás, annyi minden van a fejemben. A gyerekek már ma itthon tanultak volna. :) Rengeteg időt töltünk majd együtt, megismerjük egymást, összecsiszolódunk...

?) Ez az a pont ahol kicsit elbizonytalanodtam. Összecsiszolódunk...uhhh, fájdalmasan hangzik.
Hurrá? Itthon tanulunk!
Földhöz ragadt személyiség vagyok, az euforikus állapot nem annyira jellemző rám. Lesznek nehézségek, tudom. Természetesen nem vagyok teljesen tisztában velük, különben bele sem vágnánk. Mint ahogy azt gondolom, hogy a házasság, és sok más sorsfordító döntés előtt, senki sincs teljesen tisztában vele, hogy milyen nehézségekkel kell majd szembenéznie, különben bele se vágna.
Korábban már próbálkoztam hasonlóval, hogy többet legyenek itthon a gyerekek. Akkor heti egy alkalommal jártak suliba, de nem volt jó. Illetve az csodálatos volt, hogy együtt lehettünk, bár engem inkább a hajcsár szerepkörben ismertek meg gyermekeim. :( Péntekre azonban, (ez volt az iskolai napjuk,) ott kellett tartanunk mindenből ahol a többi osztálytárs is tartott. Sem előrébb, sem hátrébb. Ez állandó konfliktust okozott itthon és az iskolában is. Mikor most felvetettem a kérdést gyermekeimnek, hogy mit szólnának ahhoz, ha ismét itthon tanulnánk, meglepetésemre egyedül Manónak volt kifogása, a többiek lelkesen üdvözölték az ötletet. Pedig Slamival annakidején rendesen megküzdöttünk. Itt jegyezném meg, hogy a nagyok, még a felsőben is, szeretnek iskolába járni. Ebben az iskolában ez nem ritka jelenség. Visszatérve Manó kifogásához, miszerint azért nem akar itthon tanulni, mert nem találkozhat a barátaival, gyorsan megbeszéltük, hogy nem szerzeteseknek készülünk. A barátaival találkozhat a hétvégeken, és hétközben, ha nem is mindennap, de délutánonként bemehetnek az iskolába. Sőt, az edzéseken is ott vannak a legjobb barátai. Ez a megoldás tetszett neki is. Elgördült minden akadály, szabad a pálya!
Azért volt még némi izgulni valónk, hiszen vannak magyar törvények amik azt mondják, mindent szabad, de semmit nem lehet. Ebbe a témába nem óhajtok belemerülni. Az iskola azonban felvállalt minket. Tudom hogy a kiváltságosok közé tartozunk, ezért nagyon hálásak vagyunk az igazgatóságnak, nem kellett másik iskola után néznünk.
Most itt tartunk. Nagy izgalommal várjuk mindannyian az események folytatását.

Nem mintha már elértem volna mindezt...

Hogyha én ezt már akkor tudom...! Bárcsak annakidején megmondta volna valaki! Bárcsak korábban került volna ez a könyv a kezembe, biztosan másként alakult volna az életem! Bárcsak visszamehetnék az időben...!
...és akkor, ...annyi mindent másképp csinálnánk, mást mondanánk, ha nem volna az a "volna". Ismerősen csengenek ezek a mondatok? De Isten, a maga bölcsességével nem tette számunkra lehetővé, hogy visszamenjünk az időben. :) Ki tudja mennyi más őrültséget csináltunk volna, ha egy rossz döntésünk helyett egyszer helyesen cselekszünk. Talán soha nem tanultuk volna meg azt a leckét amit ma már jól tudunk, mert tanultunk a saját hibáinkból. Egyszer egy nagyon sikeres bankigazgatót, aki visszavonulásra készült, megkérdezte a helyére kinevezett fiatal utódja, hogy mi a sikerének a titka. "Sok rossz döntés, fiam...." hangzott el a meglepő válasz. A kudarcainkból tanulunk a legtöbbet, mert legközelebb, ez utóbbit mindenképpen el akarjuk kerülni. Persze van amikor rossz dolgokról "maradunk le", de ezekről a legtöbb esetben nem is szerzünk tudomást. Az valószínűleg feltűnik, és hálát adunk Istennek (még ha nem is hívő valaki), amikor gyermekünk szeme mellett suhan el a hegyes ceruza és csak egy kis horzsolásnyom miatt kérdezi meg minden ismerős, hogy mi történt, de szerintem nem túl gyakran köszönjük meg, hogy a kocsisor elején egy "csiga" haladt, és emiatt fél órát késtünk egy fontos megbeszélésről (mondjuk egy állásinterjúról). Pedig lehet, hogy Isten így mentett meg egy súlyos balesettől, ami miatt soha sem értünk volna el az állásinterjúra. "...megvan az ideje minden dolognak az ég alatt" mondja a prédikátor az ő könyve 3. fejezetének elején.
Nem vagyok fatalista, de ami megtörtént, megváltoztatni úgy sem lehet. Magamat és másokat hitegethetem, de az Igazságon ez nem változtat semmit. Ezzel az Igazsággal kell majd szembesülnöm egyszer Isten előtt. Addig csak egy esélyünk van: bízni Isten jóságában, bölcsességében. Ezt gyakorolgatom (vezetés közben is :) ).
"Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már a célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott a Krisztus Jézus." (Filippiekhez írt levél 3.fejezet 13)

Öko-mami hajat mos: vízzel

Igen, vízzel, ami a csapból folyik. Tudom hihetetlenül hangzik, de működik.
Férjem kevés, vékony szálú, lelapuló haja mindig kihívást jelentett a fodrászoknak, és nem utolsó sorban nekem is, akár vágtam a haját, akár megfelelő sampont kerestem az áruházak polcain. Hosszú évek alatt nem kevés pénzt költöttünk a különböző csodaszerekre, amik garantálták, hogy nem lesz több gondunk a zsíros hajjal. A csúcs eredmény az volt, amikor elég volt másnap reggel hajat mosni. :(
Egy szép napon aztán megtörtént a baj. Elfogyott itthon mindenféle sampon, hajszesz, balzsam és hajzselé. Hogy ki volt a hibás, vagy kit lehetne megvádolni, elmarasztalni? Nem az én asztalom ennek kikutatása, de azt hiszem én lennék a főbűnös a vádlottak padján, ha lenne ilyesmi a családunkban...
Néha az ilyen bakik szerencsés fordulatot vesznek. Sampon híján, férjem csak vízzel tudta megmosni a haját. Három napig a csodájára jártunk. A haja fényesen ragyogott, nem tapadt a fejéhez, és 3 nap után csak azért mosta meg újra, mert aznap csatakosra izzadt. Az új csodaszer azóta is kiválóan működik. Teljesen bio, energiatakarékos és pénztárcakímélő szer. :)
Ez a módszer a fiúk hajához is tökéletes, a lányok hajára való megfelelő sampon még kísérleti stádiumban van. :) Állítólag festett hajra nem használhatóak ezek a bio samponok. Ezért legközelebb hennaporral festek, hátha ez segít. Ha nem, akkor maradok a hagyományos vegyszereknél. :(
Egy amerikai honlapon olvastam, és másoktól hallottam, hogy elég havonta egyszer tojással alaposan megtisztítani a hajat. Lehet, hogy ezt is kipróbáljuk...

Kezdetek 3

Ez egy különleges kezdet. Egy különleges kismanó kezdete.
Mikor erre a szülésemre gondoltam, sokáig abban a tévhitben éltem, hogy hát igazán rosszkor időzített Kabóca.
Nagy hassal költöztünk, testvérem esküvőjén nagy hassal álltam és tolmácsoltam, nagy hassal pelenkáztam 2 gyerkőcöt és a nagy hasamtól, képtelen voltam lehajolni cipőt kötni, :) ...és még sorolhatnám. Azt hiszem már ennyiből is kiviláglik, mennyire rossz volt az időzítés valamint a "túlméretezés". Legalábbis ez a vélemény tartotta magát napjainkig. De hát az ember lánya nem akarja rossz színben feltüntetni egyik gyermekét sem, ezért gondolkodóba ejtett, hogyan is írhatnék eme nem éppen legrózsásabban alakult "kezdet"-ről, legalábbis diplomatikusan. Rá kellett ismét eszméljek, hogy a diplomácia még ma sem tartozik az erősségeim közé, Isten azonban most sem hagyott sokáig gyötrődni, s hamar felnyitotta a szemeimet. Világosság gyúlt a fejemben.
Sem az életünk , sem az idő felett nem mi uralkodunk. Valójában igen csekély befolyással bírunk fölöttük. A XXI. század elején, még nem tart itt a tudomány. Mindkettő, az élet és az idő, Isten kezében van. Így tehát az időzítés tökéletes kellett legyen Isten természetéből adódóan. Akkor Isten a hibás! Vagy nem? Miért pont most? Miért pont így?
S hogy miért pont így? Na, ebbe azért nekem is volt némi beleszólásom, ha már az időpontot nem én választhattam meg. Az otthonszülés nem volt alternatíva. Nem mintha nem hallottam volna róla, na de amit hallottam az elrettentő volt. Ismertem is valakit aki otthon szülte meg a gyerekeit, de az illetőt nem tartottam "beszámíthatónak". Beismerem, nem túl keresztényi hozzáállás, de ijesztő volt amiket hallottam akár tőle, akár másoktól is. Csak később jöttem rá, hogy kudarcait ez az édesanya nem az otthonszülésnek, hanem mások ostobaságának köszönheti, akik csak nem világosítanak fel egy ilyen elvetemült, gonosz anyát, aki otthon szüli a gyermekét. Majd magától rájön pl., hogy hogyan kell szoptatni...
Hát akkor hogyan is? Egészen elkanyarodtam a témától.
A nagy hasamhoz némileg én is hozzájárultam, ;) bár Kabócám is kitett magáért. Tényleg hatalmas voltam.
A költözködéssel várhattunk volna, de talán jobb volt 2 kis emberrel, mint 3-mal hurcolkodni. Meg a szüleimen is éreztem, hogy lassan terhessé válnak a mégoly édes unokák is, nem is beszélve a szüleikről. Úgyhogy augusztus közepén beköltöztünk, helyesebben kiköltöztünk a bűzös belvárosból, és még jutott egy pár hét rendezkedni is. Nem sok, mivel az utolsó hónapban alig bírtam már mozogni. Kabóca valami idegemen feküdt. :( A 2 "nagy" rengeteget segített, hihetetlen önállóak voltak. A kényszer "nagy úr".
Akkor végülis hogyan?
Egy már korábban is említett másik "nagyúr" társaságában.
Messzire költöztünk, de Félelem úrnak ez nem volt akadály. Akadálytalanul és észrevétlenül velünk költözött. Féltem, hogy kijöttünk a belvárosból és a kórház is, az orvos is messze kerültek. Már nem akartam orvost váltani, nekem egy nőgyógyászt is nehéz volt megszokni. Így hát féltem, hogy mi lesz ha megindul a szülés, hogyan jutok be a kórházba két pici (2 és 3 éves) gyerekkel. Itt senkit nem ismertem, a mentők fel se vették a telefont amikor az első 2 gyereknél próbálkoztunk ilyesmivel. Akkor taxi vitt be, de az most egy vagyon lett volna, ráadásul volt már olyan, amikor több mint fél órát várt a férjem, hogy ide kijöjjön egy kocsi. Féltem, hogy a férjem nem lesz itthon amikor indulni kell. Féltem, hogy 3. baba lévén, minden túl gyorsan fog történni, és még ki tudja mennyi félelmem volt akkor.
Aggódásommal, természetesen, semmit nem tudtam megoldani. (Szeretem a főcím alatti bibliaidézetemet. :)) Istennek más megoldása volt. Reggel indultunk a kórházba, férjem még otthon maradt egy kicsit, hátha nem múlnak a fájások... és azok csak nem akartak szűnni. Időben érkeztünk. Hétköznap délelőtt azonban az orvos is dolgozik, aminek eleinte nagyon örültem. Csak amikor kiderült, hogy emiatt nem lehet várni a vajúdással, már az ágyról sem kelhettem fel, pedig az nagyon jó lett volna, már egyáltalán nem úsztam a boldogság felhőiben. Műszerek rám kötve, oxitocin(= "gyorsító") be. Mielőtt ez utóbbit beadták volna, meg akartam tudni, hogy muszáj-e ezt, mert én nem szeretném...Micsoda önkényeskedés ez kérem! Az orvos ezt jobban tudja, hiszen amióta bementem még nem is látott, de szólt a szülésznőnek, hogy készítsenek elő mindent, mert most lesz egy kis szabad ideje. Elnézést a szarkazmusért, akkor ezt persze még nem így láttam, nem is igen gondolkoztam ilyesmin, nem volt rá sem erőm, sem energiám. Valahogy másra koncentráltam. Azért gyorsan megnyugtattak, mindjárt itt lesz az orvos, ne aggódjak, mire ideér az emeleti osztályról hatni fog az oxitocin, pillanatok alatt meglesz a baba. Szuper, de nem mehet át a babába, ez szer? Kérdezhettem volna, de kórházban az ember nem tesz fel ostoba kérdéseket (most már ezzel is tisztában voltam), ezért inkább hallgattam, hiszen az orvos mindent jobban tud, még azt is mennyire fáj, mert ha hisztiznék, rám szólnak, hogy itt rendesen kell viselkedni, mert megzavarom az orvost a koncentrálásban, s nem tudja kisegíteni a gyereket. Na, a gyereket nem is volt szükséges kisegíteni, jött az magától. (Ki gondolná?) Mire az orvos odaért, már kinn volt a feje, de a köldökzsinórt, már ő vághatta el. Nagy "segítség" ez is, na meg Félelem úr is, aki erősen gyorsította a tempót. Így az oxitocin csak most hatott.
A baba csodaszép volt, de valamiért elvitték, ennek okára most már nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy miért hagyott ki akkor a memóriám. Mint említettem a "gyorsító", (ezúttal nem a félelem), a szülés után kezdett el hatni. Mindenki elment, csak férjem maradt mellettem, meg a szülésznő tett-vett valamit a kórteremben. A méhösszehúzódásaim egyre erősödtek, lassan megkezdődhetett volna a szülés, de mintha azon már túl lettünk volna. Kitolni már semmit nem kellett, minden rendben ment, így aztán a méhem csak magában húzódott össze, látszólag minden ok nélkül. Talán ez őt, mármint a méhemet, nem zavarta, nem úgy, mint engem. Azt hittem a vaságyat meghajlítom, de fegyelmezett szülő nő lévén tudtam, hogy szólni csak akkor szabad, ha már nagyon muszáj. De hol van az a pont, amikor már nagyon muszáj, és senki nem gondolja, hogy ez csak hiszti. Lehet, hogy csak én élem meg borzalmas fájdalomként a méhösszehúzódásokat és a valóságban ez senkinek sem okozhat fájdalmat. Miért vagyok ennyire hisztis, és miért nem bírom jobban elviselni a fájdalmakat!? Akkor ezt komolyan így is gondoltam. Szerencsére a szülésznő nem csak pakolgatott, de időről időre rám nézett, és megkérdezte, hogy minden rendben van-e. Én bólogattam, de a férjem szóvá tette, hogy az utófájások "kicsit" erősebbek mint az előző kettő szülésnél voltak. Mondta, hogy ez normális, de azért megnézte, mennyire húzódott már vissza a méhem, aztán "szemrehányóan", gyorsan azt kérdezte miért nem szóltam már hamarább, azonnal ad fájdalom csillapítót, mert ilyet még nem látott. A méhem akkora volt mint egy kis almácska, negyed órával szülés után. Nem rossz.
Most nem voltam rá kíváncsi mennyire megy át ez majd a tejbe, nem is nagyon tudtam bármin is gondolkozni, csak hálás voltam, hogy valaki törődik velem.
Talán másként alakultak volna a dolgok, ha már akkor tudom azt, amit csak évekkel később tudtam meg az otthonszülésről. Az viszont bizonyos, hogyha nem ismertem volna az Urat, itt megálltunk volna. Így is évek teltek el, míg Isten begyógyította a sebeimet, és elüldözte Félelem urat életemnek erről a területéről. Kabócám pontosan akkor született meg amikor kellett, az időzítés tökéletes volt. De lehetett volna másképp is!

Gyógyír sérelmekre

Nem ezért ébredtem ma, hajnali 3-kor, hogy a sérelmeimről írjak. Korai ébredésem oka inkább annak az izgatottságnak köszönhető, amit az otthonoktatás miatt érzek. Nem bírtam aludni. Azt hiszem kissé gyerekesen hangzik, de nem bánom, ez így van rendjén. Nagy fába vágjuk a fejszénket hamarosan.
Mikor azonban felébredtem, valahogyan előjöttek régi és újkeletű sérelmeim is. Dühösen gondoltam azokra az ígéretekre amikből aztán mások húznak hasznot és a húsból nekünk csak a csont jut (pl. az EU-s támogatások magán célra való felhasználására, :( ), és azokra az igazságtalanságokra, rossz törvényekre, amik szabadságot ígérnek, de lehetőséget nem adnak, hogy éljünk vele (és nem csak dr.Geréb Ági esetére gondoltam, ami felháborít). Biztos mindenki tucatjával tudná sorolni az őt ért vélt, vagy valódi sérelmeket.
Szóval, hosszas önmarcangolás után, -hogy hogyan tudnám megoldani vagy inkább jól megmondani és a szemébe vágni valakinek az igazságot, vagy hogyan kellene szembeszállni az önkényes hatalommal,- kimásztam az ágyból. Visszaaludni sehogy sem tudtam. Ennek részben az lehetett az oka, hogy Tündérkét éjjel 1-kor behoztam közénk, én meg szép lassan kiszorultam az ágyból. :) Nem volt menthetetlen a helyzet, feszült hangulatomban, azonban nem volt kedvem sem az alváshoz, sem a mentéshez. S mivel a tehetetlenséget nehéz elviselni úgy döntöttem kiírom magamból a dühömet. A Bibliám ott hevert félúton a gép felé, az asztalon. Felkaptam, hogy gyorsan elolvasok egy verset, hátha Isten szól hozzám, és nem rontok neki az egész világnak ajtóstul, mindenestül. Ráadásul ma estére randit terveztünk a férjemmel, hogy az elmaradt házassági évfordulónkat végre megünnepeljük. Mi tagadás féltem, ha így folytatom, ebben a szellemiségben, akkor sutba dobhatjuk minden tervünket, mert az én fejemben egész nap ezek a gondolatok keringenek majd, és a romantika felkerül valamelyik hátsó kispolcára az agyamnak.
Isten, Önmagához hűen, most is válaszolt. Alig hittem, hogy ilyen békességet tud adni pillanatok alatt ez a néhány sor. (...mert az Úr irgalma új minden reggel.) Remélem neked is segítenek, kedves olvasó!

Ártatlan ember imádsága

Uram, Istenem, hozzád menekülök!
Szabadíts meg üldözőimtől,
és ments meg engem,
hogy szét ne tépjenek, mint az oroszlán,
szét ne szaggassanak menthetetlenül.

Uram, Istenem, ha ilyeneket tettem:
ha álnokságot követtem el,
ha kifosztottam aki ok nélkül bántott,
akkor ellenség üldözzön,
és érjen utol engem,
tiporja földre életemet,
tapossa porba dicsőségemet! (Szela.)

Uram, lépj elő haragodban,
szállj szembe dühös ellenségeimmel!
Kelj föl, szolgáltass igazságot nekem!
Gyülekezzenek köréd a népek,
te pedig foglalj helyett fölöttük a magasban!
Az Úr ítéletet tart a népek fölött.
Adj nekem igazat, Uram,
hiszen igaz és feddhetetlen vagyok!
Vess véget a bűnösök gazságának,
és bátorítsd az igazat,
szívek és vesék vizsgálója,
igazságos Isten!
Az én pajzsom az Isten,
aki megszabadítja a tiszta szívűeket.
Igaz bíró az Isten,
olyan Isten, aki mindennap büntethet.
Már megint kardját élesíti a gonosz,
íját feszíti és céloz.
Pedig őt találja el a halálos fegyver,
a tüzes nyilak, amelyeket készít.
Ha rosszakarat fogamzik meg benne,
nyomorúságot hordoz, és csalódást szül!
Vermet ás, jó mélyet,
de maga esik a gödörbe melyet készített.
Visszahárul fejére a nyomorúság,
erőszakossága saját fejére száll.

Hálát adok az Úrnak, mert igaz Ő,
zengem a felséges Úr nevét.

(a zsoltárok könyve 7: 2-18)

Ezt teszem: zengem Dáviddal én is a felséges Úr nevét! Tégy így te is!

De jó sokáig vártunk a vonatra!

Az óvoda a vasút túloldalán fekszik. Tőlünk 30 perces séta gyerekkel. Szeretek átsétálni Fehér Sólyomért. Amúgy kevés időt töltök frisslevegőn, így  ez az 1 óra a szabadban nekem sokat számít.

Legutóbb viszont ügyintézni voltam a városban, s hogy Nagyinak se kelljen az egész napját nálunk tölteni Tündérkével (amit egyébként örömest vállalna, de mostanában már 5 órakor sötétedik, és már az ő szeme sem a régi), ezért kocsiba ütem. Mire végeztem, már mehettem is az óvodába. Kicsit korán értem be, de "szerencsére" Fehér Sólyom nem bírt elaludni, így halkan kiosontunk, és száguldottunk haza Nagyihoz, és Tündérkéhez akik már nagyon vártak. Különösen Tündérke, hiszen ma több adag szopizás is elmaradt. :(
A száguldozás nem tartott sokáig, hamarosan objektív akadályba ütköztünk. Éppen leeresztették a sorompót. S mivel személyvonat érkezett, meg kellett várni, hogy mindenki le- illetve felszálljon a vonatra, s a vonat is kigördüljön az állomásról (a precízek kedvéért: a megállóhelyről). Ez kb. 5 perc, nem olyan vészes. Sorompó fel. De csak félig, aztán vissza. Jön az ellenvonat.

                             Azt az időt amit várakozássaál kell töltened, ajándékba kapod!                              "Anya, de jó sokáig vártunk a vonatra! És legalább tudtál figyelni a gyerekedre!"

Újabb 5 perc. Hát néha pechünk van. Sorompó fel. De még félig sem. Gondoltam tehervonat, mert nagyon lassan jött. Tévedtem. Újabb személy. Ezúttal itt várta be, míg az előző megfelelő távolságba ér, és csak aztán hagyta el a megállóhelyet (a precízek kedvéért ;) ). Hát lehet számolgatni... Bő negyed órát töltöttünk várakozással. Máskor már a hajamat tépem, hogy mivel megy már megint el a drága idő. Most nem ezt tettem. Fehér Sólyom beszédes kedvében volt és ömlött belőle a szó. Mindent elmesélt ami aznap történt vele és nekem nem kellett állandóan figyelmeztetnem, hogy várjon, mert most nem tudok figyelni, vagy hogy bocsi, de az utolsó két mondatból semmi nem jutott el hozzám, mert a forgalomra kellett koncentráljak. Csuda jól elbeszélgettünk, bár én jobbára csak hallgattam, nem is volt másra szükség.
Mikor "végre" átjutottunk a síneken Fehér Sólyom megjegyezte: "Anya, de jó sokáig vártunk a vonatra! És legalább tudtál figyelni a gyerekedre!" ...Hát ez sem utolsó dolog: a gyerekemre figyelni 100%-ig. :)

Európa legnagyobb orgonáját láttuk...

...és nem csak láttuk, de hallottuk, sőt meg is ismerkedtünk vele.
Tegnap egy ismerősünk elvitt minket a Művészetek Palotájába. Fantasztikus időt töltöttünk el a gyerekekkel. Felmentünk az emeleti Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterembe, de ezúttal nem a nézőtéren, hanem a színpadon foglaltunk helyet. Az orgonista játékosan, sok sok találós kérdéssel mutatta be az orgona működését, méreteit, hangját. Megtudtuk, hogy ennek az orgonának több mint 6800 sípja van. A leghosszabb kb. 10m (ami magasabb mint a házunk), a legkisebb 2cm hosszú (vagy rövid :) ), a legnehezebb kb. fél tonna (500kg~7apa), a legkönnyebb csupán 10g (~2kk. cukor). Hallottuk a legmélyebb és legmagasabb, a leghalkabb és a leghangosabb (uhh) hangokat. Közben a gyerekek segédkeztek az orgonánál, lenyomhattak egy-egy billentyűt, kapcsolgathatták a regisztereket, míg a többiek figyeltek, s próbálták megkülönböztetni a hangokat. Megtudtuk, hogy a sípoknak is több csoportja van (nyelvsíp, ajaksíp), ezeknek a szerkezetét is megtekinthettük, megtapogathattuk. A gyerekek, és gondolom a műértő, vagy jó zenei hallású felnőtt egyedek, könnyedén megkülönböztették a különböző sípokon lejátszott rövid dallamokat. Hát nekem nem ment. Ennek ellenére nagyon élveztem az előadást. Sikerélményem is volt: mikor a nehezebben megkülönböztethető vonós, zárt és fuvola hangokat kellett felismerni, többnyire nekem is sikerült. Slami brillírozott. Minden kérdésre a helyes választ adta, igaz ennek csak mi voltunk tudói, mivel egyszer sem szólították fel (brühühü). Vigaszdíjként az előadás után megnéztük a földszinti könyvesboltot. Nagy vásárt csaptunk, vettünk a kicsiknek 1-1 hajlítható ceruzát. :)
Mindenki jól érezte magát, még Tündérke is, aki szinte végig a nagyokon lógott, ha épp nem szopizott, de legalább csendben volt, néha még figyelt is. Fehér Sólyom is örült, mert még a leghalkabb hangot is hallotta, és megígérte, hogy beszámol erről az oviban. Na, ezt majd még meglátjuk! Kabóca mikor már a kocsiban ültünk,úgy nyilatkozott, hogy "Nagyon jó volt!". Ez a kijelentés a már-már hihetetlen kategóriába tartozik. Hogy miért, erről talán majd máskor.
A hab a tortán az volt, hogy mire hazaértünk terített asztal várt minket. Csodás napunk volt.