Kezdetek 3

Ez egy különleges kezdet. Egy különleges kismanó kezdete.
Mikor erre a szülésemre gondoltam, sokáig abban a tévhitben éltem, hogy hát igazán rosszkor időzített Kabóca.
Nagy hassal költöztünk, testvérem esküvőjén nagy hassal álltam és tolmácsoltam, nagy hassal pelenkáztam 2 gyerkőcöt és a nagy hasamtól, képtelen voltam lehajolni cipőt kötni, :) ...és még sorolhatnám. Azt hiszem már ennyiből is kiviláglik, mennyire rossz volt az időzítés valamint a "túlméretezés". Legalábbis ez a vélemény tartotta magát napjainkig. De hát az ember lánya nem akarja rossz színben feltüntetni egyik gyermekét sem, ezért gondolkodóba ejtett, hogyan is írhatnék eme nem éppen legrózsásabban alakult "kezdet"-ről, legalábbis diplomatikusan. Rá kellett ismét eszméljek, hogy a diplomácia még ma sem tartozik az erősségeim közé, Isten azonban most sem hagyott sokáig gyötrődni, s hamar felnyitotta a szemeimet. Világosság gyúlt a fejemben.
Sem az életünk , sem az idő felett nem mi uralkodunk. Valójában igen csekély befolyással bírunk fölöttük. A XXI. század elején, még nem tart itt a tudomány. Mindkettő, az élet és az idő, Isten kezében van. Így tehát az időzítés tökéletes kellett legyen Isten természetéből adódóan. Akkor Isten a hibás! Vagy nem? Miért pont most? Miért pont így?
S hogy miért pont így? Na, ebbe azért nekem is volt némi beleszólásom, ha már az időpontot nem én választhattam meg. Az otthonszülés nem volt alternatíva. Nem mintha nem hallottam volna róla, na de amit hallottam az elrettentő volt. Ismertem is valakit aki otthon szülte meg a gyerekeit, de az illetőt nem tartottam "beszámíthatónak". Beismerem, nem túl keresztényi hozzáállás, de ijesztő volt amiket hallottam akár tőle, akár másoktól is. Csak később jöttem rá, hogy kudarcait ez az édesanya nem az otthonszülésnek, hanem mások ostobaságának köszönheti, akik csak nem világosítanak fel egy ilyen elvetemült, gonosz anyát, aki otthon szüli a gyermekét. Majd magától rájön pl., hogy hogyan kell szoptatni...
Hát akkor hogyan is? Egészen elkanyarodtam a témától.
A nagy hasamhoz némileg én is hozzájárultam, ;) bár Kabócám is kitett magáért. Tényleg hatalmas voltam.
A költözködéssel várhattunk volna, de talán jobb volt 2 kis emberrel, mint 3-mal hurcolkodni. Meg a szüleimen is éreztem, hogy lassan terhessé válnak a mégoly édes unokák is, nem is beszélve a szüleikről. Úgyhogy augusztus közepén beköltöztünk, helyesebben kiköltöztünk a bűzös belvárosból, és még jutott egy pár hét rendezkedni is. Nem sok, mivel az utolsó hónapban alig bírtam már mozogni. Kabóca valami idegemen feküdt. :( A 2 "nagy" rengeteget segített, hihetetlen önállóak voltak. A kényszer "nagy úr".
Akkor végülis hogyan?
Egy már korábban is említett másik "nagyúr" társaságában.
Messzire költöztünk, de Félelem úrnak ez nem volt akadály. Akadálytalanul és észrevétlenül velünk költözött. Féltem, hogy kijöttünk a belvárosból és a kórház is, az orvos is messze kerültek. Már nem akartam orvost váltani, nekem egy nőgyógyászt is nehéz volt megszokni. Így hát féltem, hogy mi lesz ha megindul a szülés, hogyan jutok be a kórházba két pici (2 és 3 éves) gyerekkel. Itt senkit nem ismertem, a mentők fel se vették a telefont amikor az első 2 gyereknél próbálkoztunk ilyesmivel. Akkor taxi vitt be, de az most egy vagyon lett volna, ráadásul volt már olyan, amikor több mint fél órát várt a férjem, hogy ide kijöjjön egy kocsi. Féltem, hogy a férjem nem lesz itthon amikor indulni kell. Féltem, hogy 3. baba lévén, minden túl gyorsan fog történni, és még ki tudja mennyi félelmem volt akkor.
Aggódásommal, természetesen, semmit nem tudtam megoldani. (Szeretem a főcím alatti bibliaidézetemet. :)) Istennek más megoldása volt. Reggel indultunk a kórházba, férjem még otthon maradt egy kicsit, hátha nem múlnak a fájások... és azok csak nem akartak szűnni. Időben érkeztünk. Hétköznap délelőtt azonban az orvos is dolgozik, aminek eleinte nagyon örültem. Csak amikor kiderült, hogy emiatt nem lehet várni a vajúdással, már az ágyról sem kelhettem fel, pedig az nagyon jó lett volna, már egyáltalán nem úsztam a boldogság felhőiben. Műszerek rám kötve, oxitocin(= "gyorsító") be. Mielőtt ez utóbbit beadták volna, meg akartam tudni, hogy muszáj-e ezt, mert én nem szeretném...Micsoda önkényeskedés ez kérem! Az orvos ezt jobban tudja, hiszen amióta bementem még nem is látott, de szólt a szülésznőnek, hogy készítsenek elő mindent, mert most lesz egy kis szabad ideje. Elnézést a szarkazmusért, akkor ezt persze még nem így láttam, nem is igen gondolkoztam ilyesmin, nem volt rá sem erőm, sem energiám. Valahogy másra koncentráltam. Azért gyorsan megnyugtattak, mindjárt itt lesz az orvos, ne aggódjak, mire ideér az emeleti osztályról hatni fog az oxitocin, pillanatok alatt meglesz a baba. Szuper, de nem mehet át a babába, ez szer? Kérdezhettem volna, de kórházban az ember nem tesz fel ostoba kérdéseket (most már ezzel is tisztában voltam), ezért inkább hallgattam, hiszen az orvos mindent jobban tud, még azt is mennyire fáj, mert ha hisztiznék, rám szólnak, hogy itt rendesen kell viselkedni, mert megzavarom az orvost a koncentrálásban, s nem tudja kisegíteni a gyereket. Na, a gyereket nem is volt szükséges kisegíteni, jött az magától. (Ki gondolná?) Mire az orvos odaért, már kinn volt a feje, de a köldökzsinórt, már ő vághatta el. Nagy "segítség" ez is, na meg Félelem úr is, aki erősen gyorsította a tempót. Így az oxitocin csak most hatott.
A baba csodaszép volt, de valamiért elvitték, ennek okára most már nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy miért hagyott ki akkor a memóriám. Mint említettem a "gyorsító", (ezúttal nem a félelem), a szülés után kezdett el hatni. Mindenki elment, csak férjem maradt mellettem, meg a szülésznő tett-vett valamit a kórteremben. A méhösszehúzódásaim egyre erősödtek, lassan megkezdődhetett volna a szülés, de mintha azon már túl lettünk volna. Kitolni már semmit nem kellett, minden rendben ment, így aztán a méhem csak magában húzódott össze, látszólag minden ok nélkül. Talán ez őt, mármint a méhemet, nem zavarta, nem úgy, mint engem. Azt hittem a vaságyat meghajlítom, de fegyelmezett szülő nő lévén tudtam, hogy szólni csak akkor szabad, ha már nagyon muszáj. De hol van az a pont, amikor már nagyon muszáj, és senki nem gondolja, hogy ez csak hiszti. Lehet, hogy csak én élem meg borzalmas fájdalomként a méhösszehúzódásokat és a valóságban ez senkinek sem okozhat fájdalmat. Miért vagyok ennyire hisztis, és miért nem bírom jobban elviselni a fájdalmakat!? Akkor ezt komolyan így is gondoltam. Szerencsére a szülésznő nem csak pakolgatott, de időről időre rám nézett, és megkérdezte, hogy minden rendben van-e. Én bólogattam, de a férjem szóvá tette, hogy az utófájások "kicsit" erősebbek mint az előző kettő szülésnél voltak. Mondta, hogy ez normális, de azért megnézte, mennyire húzódott már vissza a méhem, aztán "szemrehányóan", gyorsan azt kérdezte miért nem szóltam már hamarább, azonnal ad fájdalom csillapítót, mert ilyet még nem látott. A méhem akkora volt mint egy kis almácska, negyed órával szülés után. Nem rossz.
Most nem voltam rá kíváncsi mennyire megy át ez majd a tejbe, nem is nagyon tudtam bármin is gondolkozni, csak hálás voltam, hogy valaki törődik velem.
Talán másként alakultak volna a dolgok, ha már akkor tudom azt, amit csak évekkel később tudtam meg az otthonszülésről. Az viszont bizonyos, hogyha nem ismertem volna az Urat, itt megálltunk volna. Így is évek teltek el, míg Isten begyógyította a sebeimet, és elüldözte Félelem urat életemnek erről a területéről. Kabócám pontosan akkor született meg amikor kellett, az időzítés tökéletes volt. De lehetett volna másképp is!