Itt a nagy lehetőség, és most nem tudom elkezdeni...
Otthon, vagy nem is tudom hol hagytam a naplómat. Lényeg az, hogy elköltöztünk (átmenetileg, néhány hónapra albérletbe, aminek már több mint fél éve...). Ez már a második "otthonunk" május óta, de hála Istennek, most csak a rezsit kell fizessük. Majd még erről írok. Talán. A naplóm a költözködések alkalmából, valamelyik dobozban landolt, aminek most nem tudnám megmondani a pontos helyét, mert a lomjaink 4-5 helyen tartózkodnak. Aki már költözködött, talán tudja miről beszélek.
Írni pedig muszáj, mert lassan túlcsordulnak az élmények, és félek másokat magammal untatni.Több mint 12 éve vagyok kismama. Borzalmasan hangzik, de egyáltalán nem az. Mondjuk mostanában nem volt időm unatkozni, viszont közveszélyesen untatok másokat a saját cuki történeteimmel, amint alkalom adódik. Tehát ez a bloggos dolog egyfajta menekülés, önvédelem, és nem utolsósorban mások megkímélése magamtól.
Ezek után bátran belevághatok, cukor történeteim leírásába.
Azzal kezdeném, hogy imádom a gyerekeimet. Jó sok imádni valóm van, mert van belőlük 5. Nem vagyok szuper anya, sem ősanya típus. Az első gyermekem előtt kifejezetten féltem a pici babáktól,úgy éreztem nem tudnék mit kezdeni velük, folyton csak sírnak, meg se tudom fogni őket, és ha véletlenül rámosolyogtam valamelyikre, az vagy sírva fakadt, vagy rám öltötte a nyelvét...Hogy mégis miért lett 5? Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi-gyerekes anya leszek. A félreértések elkerülése végett, a véletlennek semmi szerepe nem volt benne, ill. bennük.
Hopp, egy kicsit vissza ugrottam az időben, ez nem állt szándékomban, de így is jó. Első gyermekem, a trón örököse, házasságunk romjaiból született. Házasságunk nem úgy kezdődött, mint a mesékben, nagyonis valóságszaga volt. Ezt most nem részletezném, röviden csak annyit, hogy helyreállásunk első gyümölcse volt ez a várandósság. A terhesség és a szülés is teljesen rendben folyt. A szülés előtt sem féltem, mert nem tudtam mitől kellene félnem. Rengeteg csodás és rengeteg rémtörténetet hallottam természetesen én is, ahogy ez ilyenkor szokás. Minden anya kötelességének érezte, hogy beszámoljon élményeiről. Szerencsére Isten a feledés nagy ajándékát adta nekem. Ráadásul annyi történetet hallottam, hogy arra a következtetésre kellett jussak, az én szülésem az enyém és senki máséhoz nem hasonlít. Egyedül az volt világos, hogy nagyon fáj. Talán e miatt a biztos tudás miatt, olyan borzalmas fájdalomra készültem amit nem lehet elviselni, de nem tart örökké. Bölcsebb barátaim arra bíztattak imádkozzam, Isten meghallgatja az imakéréseimet. Így történt. Rosszabbra számítottam. Sokkal rosszabbra. Alig adták kezembe a fiamat, azt mondtam jöhet a második. Azért nem kell azt hinni, hogy minden zökkenőmentes lett volna...
Slami megszületése, legalábbis ami engem illett, már a trónörökös világrajöttével megpecsételődött.
Otthon, vagy nem is tudom hol hagytam a naplómat. Lényeg az, hogy elköltöztünk (átmenetileg, néhány hónapra albérletbe, aminek már több mint fél éve...). Ez már a második "otthonunk" május óta, de hála Istennek, most csak a rezsit kell fizessük. Majd még erről írok. Talán. A naplóm a költözködések alkalmából, valamelyik dobozban landolt, aminek most nem tudnám megmondani a pontos helyét, mert a lomjaink 4-5 helyen tartózkodnak. Aki már költözködött, talán tudja miről beszélek.
Írni pedig muszáj, mert lassan túlcsordulnak az élmények, és félek másokat magammal untatni.Több mint 12 éve vagyok kismama. Borzalmasan hangzik, de egyáltalán nem az. Mondjuk mostanában nem volt időm unatkozni, viszont közveszélyesen untatok másokat a saját cuki történeteimmel, amint alkalom adódik. Tehát ez a bloggos dolog egyfajta menekülés, önvédelem, és nem utolsósorban mások megkímélése magamtól.
Ezek után bátran belevághatok, cukor történeteim leírásába.
Azzal kezdeném, hogy imádom a gyerekeimet. Jó sok imádni valóm van, mert van belőlük 5. Nem vagyok szuper anya, sem ősanya típus. Az első gyermekem előtt kifejezetten féltem a pici babáktól,úgy éreztem nem tudnék mit kezdeni velük, folyton csak sírnak, meg se tudom fogni őket, és ha véletlenül rámosolyogtam valamelyikre, az vagy sírva fakadt, vagy rám öltötte a nyelvét...Hogy mégis miért lett 5? Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi-gyerekes anya leszek. A félreértések elkerülése végett, a véletlennek semmi szerepe nem volt benne, ill. bennük.
Hopp, egy kicsit vissza ugrottam az időben, ez nem állt szándékomban, de így is jó. Első gyermekem, a trón örököse, házasságunk romjaiból született. Házasságunk nem úgy kezdődött, mint a mesékben, nagyonis valóságszaga volt. Ezt most nem részletezném, röviden csak annyit, hogy helyreállásunk első gyümölcse volt ez a várandósság. A terhesség és a szülés is teljesen rendben folyt. A szülés előtt sem féltem, mert nem tudtam mitől kellene félnem. Rengeteg csodás és rengeteg rémtörténetet hallottam természetesen én is, ahogy ez ilyenkor szokás. Minden anya kötelességének érezte, hogy beszámoljon élményeiről. Szerencsére Isten a feledés nagy ajándékát adta nekem. Ráadásul annyi történetet hallottam, hogy arra a következtetésre kellett jussak, az én szülésem az enyém és senki máséhoz nem hasonlít. Egyedül az volt világos, hogy nagyon fáj. Talán e miatt a biztos tudás miatt, olyan borzalmas fájdalomra készültem amit nem lehet elviselni, de nem tart örökké. Bölcsebb barátaim arra bíztattak imádkozzam, Isten meghallgatja az imakéréseimet. Így történt. Rosszabbra számítottam. Sokkal rosszabbra. Alig adták kezembe a fiamat, azt mondtam jöhet a második. Azért nem kell azt hinni, hogy minden zökkenőmentes lett volna...
Slami megszületése, legalábbis ami engem illett, már a trónörökös világrajöttével megpecsételődött.
